Április és július között minden évben elérkezik a madárfiókák, őzgidák és más állatkölykök időszaka. Mikor segítsünk, mikor nem szabad beavatkozni? Rengeteg ajánlás, felhívás és tévhit is terjed erről. Az alábbi rövid írással a Magyar Madártani Egyesület szakértő összefoglalást ad a témában.

Az Öreg néne őzikéjéből ismert sete-suta, panaszosan síró őzgidák képe gyerekkorunktól kezdve ott él mindannyiunkban és - teljesen érthető módon - felébreszti bennünk a tenni akarást, hogy mi legyünk a következő őz anyóka. De ne feledjük, Fazekas Anna örök életű meséjében sem azért szorult segítségre a kis gida, mert elveszett, hanem mert eltörött a lába. A magányosnak tűnő őzgidák nem árvák, nem szorulnak megmentésre! A néhány hetes gidát ugyanis még nem gyorsasága, hanem pettyes rejtőszíne hivatott megvédeni a ragadozók elől. Ha ilyen rejtőzködő őzgidát találunk, ne zavarjuk meg, ne nyúljunk hozzá, mert az idegen szag befolyásolhatja a visszatérő anyaállat viselkedését.

Nem befolyásolja viszont a felnőtt madarak gondozó viselkedését, ha megérintettük kicsinyüket, de nagy stresszt jelenthet ez a fióka számára. Ezért madárfiókák esetén is csak akkor avatkozzunk be, ha ez feltétlenül szükséges.

Fontos megjegyezni, hogy egyes madarak fiókái fészekhagyók vagy részleges fészekhagyók. A kiskacsákról köztudott, hogy a tojásból való kibújást követően szinte azonnal, pelyhesen totyogva, úszva követik a felnőtt állatot. Nagyobb fejtörést okozhatnak azonban a lelkes állatbarátok számára például a varjúfélék fiókái. Ezek a madarak még jóval röpképességük előtt elhagyják a fészket, és a fák alatt, az aljnövényzetben vagy a bokrok között bujkálnak. A felnőtt madarak ilyenkor még etetik, vigyázzák, terelgetik őket, közeledtünkre hangos vészjelzéssel, akár támadással is reagálhatnak. Szintén találkozhatunk ebben az időszakban látszólag árva, pelyhes bagolyfiókákkal. Panaszos kérőhangjaikkal nem a mi segítségünkért, hanem a szülők által hordott élelemért kiáltanak. Fölösleges és sokszor káros ilyenkor beavatkozni. Esetleg arra lehet szükség, hogy néhány méterre, a sűrű növényzet védelmébe vigyük a fiókát, ha az közvetlen veszélyben van, például az úton üldögél.

Tavasz végén, nyár elején már találkozhatunk más állatok, például rókák kölykeivel is. Rendszerint ők sem szorulnak megmentésre, eleinte az öreg rókát követik, de hamar elkezdenek önállóan is vadászni. Az alom nagyságába - ahogy sok madár tojásszámába is - a természet "beleszámolja", hogy nem minden utód éri meg a felnőttkort. Bár ez számunkra, emberek számára kegyetlenül hangozhat, de érdemes tudatosítanunk, hogy a legtöbb esetben akkor teszünk jót, ha nem avatkozunk bele a természet rendjébe.