A mentális zavarral élők 75%-a sosem jut el a diagnózisig és a szakszerű segítségig a megbélyegzéstől való félelem miatt – olvasom a jelentést ironikus módon épp a mentális egészség világnapján, és rögtön számolni kezdek. Ha abból indulunk ki, amit már biztosan tudunk – hogy világszerte egymilliárd ember küzd pszichés gondokkal –, és ez csupán a 25%-a lenne az összérintettségnek, akkor itt valami nagyon félrecsúszott. Bárhány kampány is kapjon szárnyra, bárhány tiktoker nyíljon meg a küzdelmeiről, bárhány statisztika riogasson bennünket – még mindig nem beszéltünk eleget arról, pontosan mit is jelent egy mentális zavarral élő ember biztonságos támogatása. Takács Dalma gondolatai a WMN portálon.

Ez most itt egy véleménycikk lesz, ám mielőtt belekezdenék a fejtegetésbe, hadd hagyjak itt pár kutatási eredményt az elmúlt két évből. Miközben ugyanis éljenzünk, hogy demokratizálódik a pszichológia, és egyre többen fordulnak szakszerű segítségért, a statisztikák egyre aggasztóbbá válnak.

2023-ban Magyarországon 1220 ember vetett véget az életének, ami azt jelenti, hogy hétóránként egy, naponta három.

Ez pontosan kétszer annyi, mint ahányan abban az évben autobalesetben meghaltak, és még nem számoltuk hozzá, hogy minden befejezett öngyilkossági kísérletre jut 30 sikertelen. Csak a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítványt összesen 889-en hívták fel az idei év első felében, és ez idő alatt több esethez hívtak azonnal mentőt, mint tavaly összesen. Kétség sem fér hozzá, népjárványról van szó – és mégis, hiába folyik ez a csapból is, hiába posztolnak róla unásig az aktivisták, ott a szám: 75 százaléknyi stigmatizáció, ami akár emberi életeket követelhet. De miről szól ez valójában? Tényleg ennyire érzéketlenek, rosszindulatúak lennénk? Vagy csak esetlenül bénázunk, mert soha, senki nem tanította meg, milyen a JÓ típusú segítségnyújtás?

Stigmatizáció volt, van és lesz
A 31 évemből nagyjából 25 éve élek mentális zavarral, és bár mondanám, hogy ezzel egy marginalizált csoporthoz tartozom, de mint a számokból látszik, lassan inkább a többséget képzem. És mivel ez a 31 év épp egy olyan időszakot fed le, amiben brutális tempóban ugrott szintet a pszichoedukáció, szerencsém volt kipróbálni azt is, milyen egyetlen bolondnak lenni a többi normális között, és azt is, milyen úgy beszélgetni a sorstársaimmal az antidepresszánsokról, mintha csak az időjárásról lenne szó. Stigmatizáció volt, van és lesz, az alakja és formája viszont változik. És bár mind tudjuk, mit takar ez a kifejezés, a gyakorlatban sokszor mégis elmosódnak a határai, és valami félrecsúszik a beszélő szándéka és a valós üzenet között.

Hiszem ugyanis, hogy sokkal kevesebb rosszindulat, és sokkal több információhiány áll ezen mondatok mögött a valóságban, mint gondolnánk.

Szánt szándékkal vagy bénázás közben?
Szerencsés embernek érzem magam, ugyanis megszámlálhatatlanul sokan szerettek volna már segíteni nekem abban, hogy jobban legyek. És azért is szerencsés embernek érzem magam, mert volt köztük néhány, mondjuk, öt olyan, akinek nemcsak szándéka, de releváns tudása és empátiája is volt ehhez – így kemény munkával, de ki tudták balanszírozni a többiek jószándékból elkövetett súlyos lelki sértéseit.

Ha ezeket az embereket arról kérdeznéd, ők stigmatizálják-e a mentális zavarral élőket, mind hevesen ráznák a fejüket. Akkor mégis hogy váltak ők azzá a bizonyos réteggé, akik miatt a 75 százalék hallgat?

Ha engem kérdezel, úgy, hogy a jószándékuknál már csak a fals hiedelmeik, a mélyen gyökeret vert társadalmi berögződéseik, a generációról generációra örökített, soha felül nem vizsgált tanácsaik, a saját ki nem mondott szorongásaik és megfelelési kényszereik voltak nagyobbak.

És bár a megbélyegzés által ejtett seb megkérdőjelezhetetlen, talán végül mégis számít egy kicsit az, hogy szánt szándékkal, lövészárokból célozva ejtették, vagy egy banánhéjon elcsúszva, bénázás közben.

A stigmatizáció mindenképp hatással lesz az identitásunkra, a saját értékünkről és szerethetőségünkről alkotott képünkre, ha azonban megvizsgáljuk a beszélő eredeti szándékát, talán egy kicsit mégis alakíthatunk rajta.

Egyáltalán nem mindegy ugyanis, hogy azt gondolom magamról, hogy volt körülöttem 10 ember, aki konstans bántani akart, és fals gondolatokat ültetett a fejembe saját magamról, amikkel egy életen át küzdök, vagy azt, hogy volt 10 ember, aki nagyon szeretett, mindennél jobban akart segíteni, de rossz eszköztárat választott hozzá. Az pedig, hogy meglátom a mondatok mögött az embert, az nem miattuk, hanem magam miatt fontos. Hiszen, bár a végeredményen nem változtat a különbség, a saját szerethetőségemről alkotott képemen igen.

Szedd össze magad – és társai
Két kezemen nem tudnám megszámolni, hányszor hallottam életem folyamán azt, hogy minden fejben dől. Ez éveken át azt az üzenetet hordozta számomra, hogy gyenge vagyok, amiért nem tudok máshogy működni, ma viszont már azt gondolom: aki ezt mondta nekem, vagy elképesztően szerencsés, vagy a kontrollmániája miatt brutálisan lehasítja az érzéseit.

Gyakran megkaptam azt is – főleg a nagyszülők korosztályától –, hogy nem ez az igazi baj, máshol bezzeg éheznek. Akkor úgy éreztem, hogy bagatellizálják a problémám és szégyellnem kell magam, de ma már látom: az ő generációjának olyan tragédiákkal kellett szembenéznie, amiben sosem kaptak validálást egyéni, saját nehézségeik miatt.

Hallottam már azt is, hogy szedjem össze magam, szorítsam össze a seggem, legyek pozitívabb. Akkor kevésnek éreztem magam, amiért ez nem megy, de ma már azt látom: soha nem akarnék annak az embernek a helyében lenni, aki olyan erős tartást erőltet magára, hogy el kell nyomnia a legösztönösebb érzéseit, például a félelmét.

Nekem is mondták azt, hogy így biztosan nehéz lesz párt találnom magamnak. Ez valóban így van – az én kapcsolatomban más típusú kihívások is megjelennek, mint a normális embereknél –, ám ez az állapot rákényszerít a tökéletes transzparenciára és őszinteségre, ami a kapcsolatom javára válik. Arról nem is beszélve, hogy hálás vagyok azért, hogy a mentális nehézségem szűrőként is működik, hisz az empátiátlan vagy kevésbé érzékeny emberek fennakadnak rajta.

És persze hallottam azt is – ami mára végre kikopni látszik –, hogy csak a bolondok járnak pszichológushoz vagy szednek gyógyszert. Erről mára azt gondolom: örömmel vállalom, ha nem tartozom minden szempontból a többséghez, és nagyon sajnálom azt, aki ennyire fél mások tapasztalataitól, helyzetétől. Én már nem teszem.

Hozzáteszem: azt is megtapasztaltam, hogy nem mindig könnyű ott lenni egy mentális zavarral élő ember mellett. Bármennyire is szeretnénk örökké tartó türelmet, empátiát, szolidaritást kapni, a depresszió, a pánik, a személyiségzavar soha nem csak egy emberről szól, de a teljes környezetre is hatással van.

Oké ebben elfogyni. Oké kijelölni a határokat. Oké szólni, hogy most szünetet kérsz. De nem oké mindezt úgy tenni, hogy a fent felsorolt narratívákat alkalmazod.

Sejtszinten épül be
Persze, miközben mindezt leírom, nem szeretném azt a hamis látszatot kelteni, hogy büszke nagyvonalúsággal lépek át a megbélyegzés minden formáján, és nem fognak rajtam a káros mondatok. Sajnos az ilyesmi sejtszinten épül be az ember szöveteibe, és még évtizedek múlva is visszhangzik annak ellenére, hogy mára kétséget nem tűrően tudom: rendben vagyok így, ahogy vagyok.

Az viszont nagyon sokat segít, ha a stigmatizálóim felé a(z egyébként jogos) harag mellett valamelyest az empátiáim is megélem. Hisz ahogy fentebb is írtam: ha nem rosszindulatú, engem kirekesztő, bunkó tömeget látok magam körül, hanem embereket, akik a maguk módján jót akartak, csak épp rossz eszközt választottak, máris nagyobb szeretettséget érzek.

Így segíthetsz
Ez az iromány most látszólag a sorstársaimnak szól, ám a valóságban azoknak az embereknek címzem, akik körülöttünk vannak. Azoknak, akik minden akaratuk ellenére ültettek el stigmákat, tabukat, akik miatt 75 százalék a mai napig nem kér segítséget. Látunk titeket, hallunk titeket, és még ha megérteni nem is tudunk, értjük a jó szándékot. Ez azonban, magyarázatot talán ad, de felmentést nem a stigmatizáció bűne alól – ahogy a törvény nem ismerete sem mentesít a törvény betartása alól.

Tudjuk jól, nem ti választottátok a traumáitokat, fals hiedelmeiteket, szorongásaitokat, azt viszont igen, hogy felülvizsgáljátok-e a bevett frázisaitokat, újragondoljátok-e a „jószándékú” szavak valós üzenetét – és leginkább –, meghalljátok-e a mentális zavarral élő szerettetek valódi igényét. A segítség nem attól lesz erőteljes, hogy meggyőződéssel, hangosan, ellentmondást nem tűrően töltitek le a másik torkán. A segítség nem akkor lesz hatásos, ha a te elképzelésedet tükrözi, hanem akkor, ha a szenvedő fél igényeire reagál.

A segítségnek része az is, hogy talán mást kell adnod, mint amit ösztönösen adnál – és ezt elfogadod. Mert lehet, hogy egy szimpla hogy vagy-kérdés előbb ment életet, mint egy motiváló szónoklat az élet értelméről.