„Kis gyerek, kis gond – nagy gyerek, nagy gond”, tartja a mondás. De ez tényleg így van? Már csak azért is jogos a kérdés, mert ez a „bölcs gondolat” akkor született, amikor még a kanyarban sem volt a válaszkész nevelés. Akkoriban a kisbabák sírni hagyása, illetve az időpontra szoptatás a rendszer része volt, az akkori anyák egészen másban fáradtak el (abban, hogy a társadalom azt várta tőlük, hogy a kisbaba mellett is ugyanúgy vegyék ki a részüket mindenből, ez az alapja számtalan, a mai anyákat szidó kommentnek – de ez más téma). De most akkor ma melyik gyerek mekkora „gond”? Tóth Flóra írása a WMN portálon.

Nem meglepő kutatási eredmény: ha azt gondolod, rossz lesz, akkor...

Egy 2021-es svájci kutatás azt állítja, hogy a tinikor kiégeti a szülőket – de hogy milyen mértékben, az az ő személyes hozzáállásuktól függ. Ha ugyanis egy szülő úgy véli, hogy a tiniévek óriási „viharokkal és stresszel” járnak, akkor ez az attitűd bekapcsol nála egyfajta védőmechanizmust, amelyben megpróbálja megóvni a gyerekét ettől a nehéz korszaktól. Ez azonban összefüggést mutat a későbbiekben a szülői kiégettség érzésével, természetesen úgy, hogy minél inkább meg akarja védeni a gyerekét, annál kiégettebb lesz. Nem annyira meglepő, hogy a kiégésben az anyák jobban érintettek, mint az apák, akkor is, ha a hozzáállásuk a tinikorhoz azonos.

A tinikor miatti szülői parának nagy hagyománya van

Egy 1996-os (vagyis inkább a mai szülők szüleit megszólító) holland kutatás során például arra jutottak, hogy a szülők a serdülőkort tartják a legmegterhelőbb időszaknak – minden bizonnyal ezekre a megélésekre alapozódik a fent idézett mondás is. Emlékszem rá, hogy a saját anyukám is arról számolt be, hogy számára a legnagyobb szülői kihívást a kamaszkor jelentette.

Nekem pedig van egy tapasztalatokon alapuló ötletem ennek a forrására: ahhoz, hogy a tinikorú gyerek által adott kihívásokra jól tudj reagálni, nagyon rendben kell(ene) lenned saját magaddal és kiemelkedőnek kell(ene) lennie a mentális egészségednek. Mert a tinik sokszor a szülők „gombjait nyomogatják” azzal, hogy olyan helyzetekbe kerülnek és várnak rájuk szülői reakciót, amikre nincs egy elfogadott „jó” megoldás.

Kisbabás szülőnek lenni fizikálisan iszonyú megterhelő

Csúnyán fogalmazva, egy kisbabának az első időszakban csak a szülei „testére” van igénye. Táplálni (akár anyatejjel, akár tápszerrel), fizikális kontaktusban lenni vele, ellátni, hiszen gyakorlatilag magatehetetlen – ezek mind testileg megterhelő dolgok. Persze van lelki feldolgozandó is: a felelősség, a magány és az óriási változás kezelése hozzácsapódik a fizikai igénybevételhez, és ez, megfejelve az alváshiánnyal, konkrétan azt jelenti, hogy nagyjából sosem vagyunk önmagunk legjobb verziói. De a felvetődő kérdésekre van válasz, a kisbaba körüli nehéz helyzetek legtöbbjére egy Google-keresésre van az ideális megoldás (más kérdés, hogy a folyamatos megvalósítása a lehetetlent súrolja, de szerintem már erről is zajlik egy őszinte kommunikáció a neten és könyvekben, szakértők által is).

Ahogy fokozatosan nőnek a gyerekek, úgy történik meg a nagy változás ebben is: a fizikai oldalról a gondoskodás átkerül a lelki síkra. Tinikorra érünk el odáig, hogy a fizikai jóllétéhez már maximum anyagi javakat adsz hozzá szülőként: egyedül közlekedik, eszik, alszik, tisztálkodik, nem kell feneket törölni, fürdetni, altatni, hozni-vinni, ételt porciózni (persze vásárolni, főzni igen, de ez még így is jelentősen kisebb teher ahhoz képest, amikor ki sem tudta találni az ember, hogy vajon azért nyűgös-e, mert éhes vagy valami más a gond).

Mivel a változás nem egyik napról a másikra történik, nem is szembesülünk vele annyira erősen, csak ha néha visszagondolunk, milyen volt egy napunk 8-10 évvel ezelőtt. Akkor viszont ordít a különbség. Nekem például nagy élmény, hogy visszakaptam az estéket, már alig pár dologban van szükség rám a közös vacsora után.

Néha beülök beszélgetni a fürdőbe vagy közösen olvasunk lefekvés előtt. A kisebb gyerekem még igényli az elalvása őrzését is, de hát az egy iskolásnál tíz perc. A kétórás, gyakorlatilag állóháborúban lefolytatott (hányszor lehet pisilni, inni... stb.), belealvós altatásokkal összevetve ez olyan, mintha nem is lenne. Még akkor is, ha a fontos mondandók mindig ilyenkor kerülnek elő.

De mi van helyette?

Szerintem nagyon sok szülő azért érzi nehéznek érezi ezt az időszakot, mert már kiskamaszkortól jönnek azok a kérdések, amikre nincs jó válasz, közben viszont olyan tématerületeket nyit meg, amiket az ember gyakran még magában sem dolgozott meg.

Egy tinigyerek előtt nem tabu a nevelési módszered, a kommunikációs stratégiád, a tudatmódosító szerekhez való viszonyod, a házasságod, a szexuális életed, a munkád, a családi emlékeid, a kapcsolatod a szüleiddel, barátaiddal, az öltözködésed, a zenei ízlésed – mindent lát, hall, megforgat magában, és bizony keményen véleményez.

És nem kevés alkalom van, amikor nem jó érzés belenézni az általa tartott tükörbe. Ezzel párhuzamosan az is történik, hogy ő maga olyan helyzetekbe kerül, ahol sérülések érik – nem fizikaiak, amik egy kis fertőtlenítővel és ragtapasszal orvosolhatók. Felnőttként tudod, hogy bizonyos fájdalmaktól nem védheted meg, de más tudni az eszeddel, és látni, érezni, hogy szenved.

Szerintem ez a két dolog nehéz szülőként a tinikorban, és ehhez jön még a körítés: hogy egyik pillanatban üvöltünk (vagy legalábbis a gyerekünk üvölt), a másik pillanatban zokogunk, a harmadikban pedig röhögünk. Nem könnyű tartani velük a lépést.

Ti mit gondoltok, mennyire nehéz szülőként a tinikor?