A Hanság népi neve Hany, mely ma is sokkal inkább használatos az itt élők között, mint a Hanság, jól kifejezi a táj valódi milyenségét, utal a Hanság mocsárvilág voltára. A Hanság a Rábaköz és a Mosoni-síkság közé ékelődött rossz lefolyású területre gondolunk, mely valaha összefüggött a Fertőtájjal, s Magyarország legnagyobb lápterületének számított. Nem választható azonban el a Rábaköztől sem, pontos határvonalakat aligha lehet húzni.

A sekély, édesvízzel borított medence dús vegetációnak adott otthont, ami elhalása után, a vízborítás következtében tőzegfelhalmozódáshoz vezetett. Más, iszapos hordalékkal borított területeken lápi talajok alakultak ki. A hanyi élőhelyek között kiemelt jelentősége van az égereseknek. Az égerfa típusosan a láperdők fafajtája, vízigényes, a felázott talajt kedvelő mocsári növény, az áradások magas vízállásának elviselése céljából a föld felett szárból kinövő ún. léggyökereket ereszt.

Sajnos a nagy lecsapolási munkákat csak kis részük élte túl. Ahol megmaradtak az öreg, támasztógyökeres égererdők, azok általában fokozott védelem alatt állnak és csak az utakról szemlélhetők. Az erdőbe túravezetővel szabad csak bemenni. Ezek az élőhelyek jelentősek állattanilag valamint botanikailag.

A dél-hansági területeken két öreg égeres erdő maradt fenn. Az egyik az Esterházy Madárvártától néhány perces sétára a Csíkos-éger. A másik a Király-éger, ettől néhány kilométerre, a Király-tó térségében.

A Király-tó kultúrtörténeti szempontból nevezetes. Itt találtak rá kapuvári halászok Hany Istókra, a később híressé vált „hansági kis szörnyre” 1749-ben. Hany Istók története nem legenda, létezését a kapuvári plébánián mindmáig megőrzött keresztlevél bizonyítja. Nem véletlen hát, hogy a Csíkos-éger erdőtömbjén át, a Király-tóig vezető tanösvényt Hany Istókról nevezték el.

A Csíkos-éger is csak maradvány, a valamikori 5 ezer hektár öreg égererdőből ma csak mindössze 80 hektáron találjuk. A régi hanyi vadvízi világ idejében réti csíkok tömegei úszkáltak az erdő alatt – innen kapta az erdő a csíkos elnevezést. Régen halászták is őket, főképp télen, a csikászok vesszőből font csíkvarsákkal fogták ki a fák alatt úszó halakat.