Amikor magamban eldöntöttem, hogy ezzel a számomra csodálatosnak tűnő technikával szeretnék foglalkozni, még senkinek sem beszéltem a tervemről. Ez egy óriási változást jelentett, hiszen akkor gyesen lévő anyukaként akár érezhettem volna azt is, hogy ekkora kockázatot nem vállalhatok. Vissza kell mennem dolgozni oda, ahol közel húsz évet töltöttem, hiszen ez a biztos, s nem utolsó szempont, hogy várnak is a régi kollégák.
De nem akartam… Olyasmivel szerettem volna foglalkozni, ami igazán én vagyok. Amiről ha beszélek, akkor azt érezzék, s én is azt érezzem, hogy hiteles vagyok, hogy teljes mértékben azonosulok azzal, amit csinálok.
Amikor már biztos voltam benne, hogy ettől senki sem tántoríthat el – kezdtem róla beszélni a környezetemnek. Nagyon vegyes volt a kép, de valamiért senkire nem ragadt rá a lelkesedésem…

A Bowen üzleti modulon ültem, hallgattam az előadást, igyekeztem válaszolni magamban egy ott feltett kérdésre, s akkor bevillant valami:

„Edina! Ez életed első olyan döntése, amit teljesen egyedül, mindenféle befolyástól mentesen hoztál meg.”
Ezt persze nem volt könnyű beismerni, de valóban így volt: nem gondolkodtam azon, mi lesz, ha nem sikerül, nem rágódtam azon, hogy fogom előteremteni a tanfolyam árát, nem idegesítettem magamat előre, vajon hova teszem a gyereket – csak egyetlen opció létezett, az, hogy SIKERÜLNIE KELL!!! – s ezért mindent megteszek.

Sokat köszönhetek a páromnak. A „Mucikám, ez egy humbug”-tól együtt jártuk végig az utat az „Édesem, büszke vagyok rád”- ig. S amikor a bizonyítványomat átvettem, végre én is büszke voltam magamra! :)

Azóta pedig a vendégeim pozitív visszajelzései, az elégedett mosolyok, hálás tekintetek pedig tovább erősítenek abban, hogy jó úton járok!